1916. december 23-án született Rákosszentmihályon. Szülei a keresztségben a Károly, Gusztáv, Adolf nevet adták a gyermeknek 1917. február 2-án.
Apja Svédországból származik, ősei 1714 óta élnek Magyarországon. Ennek kalandos történetét a Placid atyáról szóló könyv /Ézsiás Erzsébet: A hit pajzsa/ szépen megírja. Iskoláit Szentmihályon végezte, hiszen a család az akkori Farkas Ignác utcában lakott. Gimnáziumba Pestre a bencésekhez járt. Később ez az időszak meghatározó lett életében –Pannonhalmán 1938-ban bencés pappá szentelik. Szerzetesként a Placid nevet kapja. Ezen a néven ismeri meg az ország, de nyugodtan mondhatjuk, hogy a világ – de legalább is a keleti fele.
Miért is?
Felszentelése után tartalékos tábori lelkész Győrszentivánban, 1941-ben, Komáromban tartalé-kos főhadnagyként a hadi kórházban dolgozik. Majd a rend Pápára, később Sopronba helyezi. 45-ben a pesti bencés gimnázium tanára. Ebben az időben aktívan bekapcsolódik a politikába is, a 45-ös választás aktív résztvevője.
A rend Pannonhalmára hívja, hogy kivonják őt a politikai életből. 1946. június 5-én mégis letartóztatják, és Pestre viszik. Az Andrássy út 60-ba kerül, majd átadják őt az oroszoknak. Bűne csak annyi volt, hogy a Slachta Margit-féle Szociális Testvérek Társaságának ő volt az egyházi tanácsadója, és számos kommunista ellenes előadást tartott fiatalok körében különböző intézményekben.
Tíz év a Szovjetunió munkatáboraiban letöltendő szabadságvesztés – így szólt az ítélet. 1946 Karácsonyán lépi át a magyar határt. Megkezdődik átnevelése a Gulagon. Potyma/Mordovia – fakitermelés az első állomáshelye. Ha valaki többet akar tudni az ottani életről ismét csak a korábban említett könyvet tudom figyelmébe ajánlani. Ezt átélni, és túlélni valószínűleg csak Placid atya módszerével lehetett – érdemes elolvasni.
1955-ben kerül haza, de csak azzal a feltétellel kerül szabadlábra, ha nem beszél, és nem tart kapcsolatot senkivel. Az édesanyjához megy Budára, aki a Bartók Béla úton lakott. Később jelentkezik Pannonhalmán, de rendje nem veszi vissza, tanári állást sem kaphat.
Fizikai munkát vállal Pesterzsébeten, egy ládagyárban. Itt éri meg 56. október 23-át. A forra-dalomi eseményekben nem vesz részt – tanult az előzményekből. Egy baleset után az ORFI-ba kerül betegszállítónak, majd a mosoda vezetője lesz. Később hasonló munkakörben a Korányi TBC Szanatóriumban folytatja.
Állandóan megfigyelik. Ő dolgozik, munkahelyén maximálisan megfelel a követel-ményeknek. Főnökei, munkatársai nagyon megszeretik emberségéért, kötelességtudásáért, szerénységéért.
1977-ben 21 éves munkaviszony után hatvan évesen nyugdíjazzák. Büntetése előtti munkáját nem ismerik el.
A papi hivatását sokáig csak titokban gyakorolhatta. 75-től a Szt. Imre templom kisegítője – név nélkül. Kinevezve nem lett, de maradhatott. Az akkori egyházi vezetés nem állt ki mellette, csak megtűrte. Hitoktatott, esketett, temetett, beteget látogatott, végezte a mindennapos papi munkát.
Ismét jelentkezett Pannonhalmán. Közel a nyolcvan évéhez Pannonhalmán sem kellett – mondván: ötven év távollét alatt kiesett a szerzetesi életből.
A rendszerváltozás után nem rehabilitálták hivatalosan. Igaz, maga sem kérte a rehabilitá-cióját. De nem is kérhette, mert őt a szovjet hadbíróság ítélte el.
2002-ben kórházba kerül gerincbántalmakkal, nem tud járni. Meg akarják műteni, nem engedi. Meggyógyul. Ő így értékeli: úgy látszik a Jóistennek még mindig van terve velem.
Tavaly, 2005 őszén meghívásunkra, 89 évesen, nálunk járt. Frissen, elevenen, vidáman, erőtől duzzadóan jött. Szülőhelyén misézett a templomban, ahol keresztelték, utána egész este hallgattuk őt a Közösségi Házban. Életéről mesélt, élményeiről.
Valahogy talán ez lehetett a végkicsengése:
„Nem voltam sem vértanú, sem hős, csak túl akartam élni azt a poklot – Isten segítségével sikerült.”
Összeállította: Morvay Árpád